Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

„Új színt hozni a táncpalettára!” Ez vezérelte Feledi Jánost, amikor harmincévesen első önálló egész estés koreográfiájával létrehozta saját társulatát. Ennek már több mint tíz éve, és a hazai modern balett kiemelkedő alakja azóta 24 koreográfiát alkotott, táncolt és tanított Amerikában, Afrikában és Európa nagyvárosaiban, valamint fellépett számos nemzetközi fesztiválon. Miközben prózai műveket fordít a tánc nyelvére, folyamatosan képezi magát, tágítja alkotói formavilágát. Egyre kevesebbet láthatjuk ugyan a deszkákon, viszont egyre több oldaláról ismerhetjük meg: jelenleg egy 120 fős produkción dolgozik, amely a Kodály Filharmonikus Zenekarral közösen előadva hamarosan a Liszt Ünnep programjaként mutatkozik be a Müpa színpadán.

Fotó: Szigeti László

Feledi János Kazincbarcikán, bányászcsaládba született. Kreativitása már az általános iskola első éveiben kitűnt: műsort készített a farsangi bálokra, és zenekart alapított. „Összehoztam a haverokat, koreográfiát csináltam nekik, kitaláltam, hogy milyen ruhákat viseljenek, megszereztem a jelmezeket és a kellékeket, zenét válogattam, majd beosztottam, mikor kinél próbáljunk. Szóval már ott megcsillant az »összművészeti énem«. Voltunk Guns N’ Roses meg Rapülők zenekar, de nemcsak énekeltünk és zenéltünk, hanem közben az általam kitalált mozgást is előadtuk.” A fiatal Feledi délutánonként egy helyi alapfokú művészeti iskolába járt, ahol nyaranta balatoni táborokat szerveztek a tanulóknak. Ott is előadásokat készített, és ezzel végképp felkeltette a tanárok figyelmét. Látva tehetségét, a család is támogatta a kisfiút, jóllehet művészbeállítottságával – ahogy visszagondol – ő volt a család „fekete báránya”.

Édesapja vájárként, édesanyja az önkormányzat számviteli osztályának vezetőjeként dolgozott, nővére jogász lett – vagyis ahányan voltak, annyiféle szakmát űztek, de művész nem volt közöttük. „Kissé Billy Elliot-sztorim van: egy fiú a bányászvidéken, egy borsodi gyárvárosban táncolni kezd… Erre akkoriban mindenki felkapta a fejét, egyáltalán nem volt divat a tánc, hiszen akkor jött be a karate, és a velem egykorú fiúk vagy ezt választották, vagy focizni mentek. Ennek ellenére mindenki pozitívan fogadta, hogy táncolok. A családom mindig ott ült a félévi vizsgáimon, büszkék voltak a sikereimre, örültek neki, hogy jó közegben vagyok, hogy szeretnek. Azt mondták, addig csináljak valamit, amíg érdekel. Soha semmit nem tiltottak, de nem is erőltettek rám, és nem a saját vágyaikat valósították meg bennem. A tánc önmagamból fakadó impulzus lehetett.” Bár felmenői között nem volt művész, Feledi János szerint nagyszülei és édesapja muzikalitása csoroghat az ő ereiben is. „Szerettek mulatni, és édesapámnak a mozgása is jó volt. Mire megszülettem, a nagyapáim sajnos már nem éltek, mindketten bányászok voltak, és robbanásban veszítették életüket. Amit róluk tudok, a nagymamáimtól hallottam, akik maguk is szerették a zenét és a táncot.”

János 12 évesen került az akkori Balettintézetbe. Túlkorosnak számított, hiszen csoporttársai már két éve oda jártak. Azt mondja, mindig is jobban kijött az idősebbekkel, és ez a mai napig így van, úgyhogy kezdetben nem volt könnyű dolga. „Az elején fel sem fogtam, hova kerültem, mit vállaltam, csak az kötött le, hogy milyen szuper a fővárosba költözni és a Balettintézetbe járni. Harmadik, negyedik évfolyam körül jöttem rá, hogy ez komoly dolog, ez lesz az életem, a szakmám, a hivatásom. Mikor erre ráébredtem, hirtelen megkomolyodtam és felnőttem. Először a klasszikus balett gyakorolt rám erőteljes hatást, de amikor új tantárgyak és mesterek jöttek, új impulzusok értek. Lőrinc Kati, Papp Tímea, Egerházi Attila tartotta a modern óráinkat, és rengeteg különböző kortárs irányzattal ismerkedtem meg általuk. A Balettintézet számos lehetőséget nyújtott azok számára, akik alkotni, versenyezni vágytak, és ezeket kihasználva szólókat, duetteket, később kisebb etűdöket kreáltam. Ugyancsak megterveztem a jelmezeket, kiválasztottam a darabjaimhoz a zenéket, fejlesztettem a kreativitásomat.”

Fotó: Szigeti László

Diplomával a zsebében Feledi a Győri Baletthez szerződött, majd négy éven át az akkori Budapest Balett tagja volt. Táncosból koreográfus, majd – miután a klasszikus balett területén pedagógusdiplomát is szerzett – tanár lett, és tréningeket tartott. Kun Attila táncművész Londonból való hazatérése újabb ugródeszkát jelentett a fiatal táncos számára, az ő hívására a PR-Evolution együttesnél folytatta pályáját. „Besokalltam a fővárostól, ezért a PR-Evolutiontől 2009-ben Barta Dórához szerződtem Egerbe, ahol egyszerre váltam a tánckar és a Badora Dance Company tagjává. Amit a prózai és a zenés színházról, a színpadi jelenlétről és a társulati létről érdemes tudni, azt mind ott tanultam meg. Életem meghatározó időszaka volt! 2010-ben Idők folyamán címen elkészítettem első egész estés darabomat a Gárdonyi Géza Színház stúdiószínpadára, amelynek olyan jó visszhangja lett, hogy havi kettőt játszottunk belőle, s ez egy kezdő alkotó számára nagy megtiszteltetésnek számított. Később új igazgató és vele új szemlélet érkezett Egerbe, én pedig azt éreztem, ez jel: mostantól a saját utamat kell járnom, saját alkotói műhelyt kell kialakítanom.”

Ekkor született a Feledi Project. Először csak stúdiódarabok, később nagyszínpadi produkciók jöttek létre a táncművész keze között, amiben – mint meséli – Török Jolán, a Nemzeti Táncszínház akkori igazgatója sokat segített. Feledi végigjárta az alkotói ranglétrát, nagyzenekarokkal, színészekkel is dolgozott. Kezdetben inkább a technikára, a formákra fókuszált, manapság az energiák, a karakterek, a személyiségek vonzzák. Bár azt mondja, ebben a műfajban nem lehet figyelmen kívül hagyni az esztétikumot, már másként értelmezi ezt a fogalmat. „A Feledi Projekt elmúlt 13 évében az irodalom, a film ihletett, de pontosabb, ha úgy fogalmazok: feladatok és lehetőségek találtak meg, amelyeket megragadtam. Készítettem irodalmi darabokat, filmadaptációkat, tehát azt tettem színpadra, ami éppen bennem dolgozott. Nincs új a nap alatt, ugyanazokat éljük meg, mint a letűnt korok emberei – örök érvényű alapgondolatok, problémák, felvetések izgatnak. Legutóbbi darabomat, a Car(wo)ment Bizet Carmenjéből készítettem. Most egy nagy volumenű, 120 fős produkcióra készülök a Müpában, három egyfelvonásos darabot mutatunk be. A jövőben újból irodalmi témához nyúlok, Molnár Ferenc Liliomját szeretném színpadra állítani. A társadalomkritika, a személyes viszonyok, az aktuális világból való kitörés foglalkoztat. Hétköznapi emberek történetét szeretném hétköznapi emberek számára elmesélni, személyes viszonyokat ábrázolni, melyek nyomán a néző magára tud ismerni, szembe tud nézni a problémáival és ki tud lépni a mókuskerékből. Tükröt szeretnék tartani.”

Feledi évek óta a Nemes-Nagy Művészeti Szakgimnáziumban és az SZFE-n tanít, ez utóbbin jelenleg Mátyássy Szabolccsal és Méhes Lászlóval visz egy zenés osztályt. Úgy véli, kihívás, ha más műfajban tevékenykedő kollégákkal dolgozhat együtt. „Mindig a feladatot nézem, soha nem azt, hogy kitől jön a felkérés. Ha valamivel nem tudok azonosulni, felállok és eljövök. Életem fordulópontjai közé sorolom Forsythe In the Middle, Somewhat Elevated című darabját, amelyről a népszínházi vonalhoz szokott nénik kimentek az Erkel Színházból, én viszont diákként minden egyes előadásra belógtam, annyira lenyűgözött a gépies, erős zene és a klasszikusan modern koreográfia. De Frenák Lakomája a kétezres évek eleji Trafóban szintén meghatározó élménnyé vált, a saját darabjaim közül pedig Weöres Sándor Psychéje a mai napig nagy kedvencem.”