Egy álló hétig nem tudta kiűzni a fejéből a dallamot, amely a 170 éven át mellőzött weimari Liszt-kéziratban megragadta a figyelmét ‒ mondta el David Trippett, a cambridge-i egyetem professzora. Bár a kézirat létezése 1911 óta nyomtatásban is dokumentált, és több tudományos cikk készült róla, mindeddig senki sem kísérelte meg azt, ami Trippettnek és csapatának sikerült: megfejteni a töredékesnek tűnő lejegyzést, és előadhatóvá tenni Liszt Sardanapalo című operájának egyetlen fennmaradt felvonását. Világpremier a szerző halála után 130 évvel? Egy kincset érő, 111 oldalas kézirat felfedezése és rekonstrukciója? Elmeséljük a részleteket!
Az ijfú Liszt Fotó: Richard Lanchert/Getty Images
De ki is az a Sardanapalo?
A görög mitológia (és a belőle táplálkozó 19. századi művészek) szerint Szardanapal, más néven Asszurbanipál asszír király minden volt, csak az nem, akinek egy asszír királyt képzelnénk. Harc helyett a békés földi örömöknek, erőszak helyett az emberiességnek, fegyverek helyett a bornak és a nőknek élt – és ez lett a veszte is. Népe fellázadt ellene, de Szardanapal megelőzte gyilkosait: legkedvesebb ágyasával máglyára vetette magát. Eugène Delacroix 1828-ban megfestette ezt a jelenetet, Liszt pedig – szintén Byron Sardanapalus című tragédiája nyomán – olyan finálét akart belőle írni háromfelvonásos operája végére, amely az egész közönséget lángra gyújtja majd.
Hogyan választ témát a zseni, aki már 13 évesen operát komponál?
A 19. században az olasz, esetleg francia opera volt az a műfaj, amelyben zeneszerzők gyors és széles körű elismertséget szerezhettek maguknak. Jól tudta ezt Liszt is, aki az 1840-es évek elején ‒ zongoravirtuóz-karrierje csúcsán ‒ többször kijelentette: ott szándékozik hagyni a koncertpódiumot, hogy komponistaként tevékenykedhessen tovább. Első operájára, a tizenhárom évesen írt Don Sanche-ra nem számíthatott, hiszen bár a párizsi Opérában mutatták be a darabot, négy előadás után le is került a műsorról. Nagyjából két évtizeddel később Liszt grandiózus témákban gondolkodott: felmerült a Richard in Palestine (Walter Scott), a Corsaire (Byron művéből később Verdi írt operát), a Jeanne d’Arc (Friedrich Halm), Dante Infernója, Goethe Faustja, sőt még egy magyar vonatkozású alkotás is, ez lett volna a Jankó (Karl Beck). Végül 1845-ben Byron Sardanapalus című drámájára esett a választása.
Bonyodalmak a librettó körül
A témaválasztás nehézségei eltörpültek a librettó körüli bonyodalmakhoz képest. Liszt először Félicien Mallefille francia írót, George Sand egyik viharos kapcsolatának főszereplőjét bízta meg a feladattal, de a librettó újabb és újabb haladék után sem akart megérkezni. Liszt végül 1846 decemberében kapta kézhez a francia nyelvű, prózában megírt szöveget ‒ amelyet még verses formába alakítva le kellett volna fordítani olaszra, majd megzenésíteni, miközben a bemutatót a zeneszerző 1847 májusára tervezte Bécsben ‒, kifizette a honorárium kétharmadát, és útilaput kötött Mallefille talpára. Liszt közeli barátja, Cristina Belgiojoso hercegnő sietett a zeneszerző segítségére, aki az eredeti tervek szerint Mallefille szövegkönyvét szerkesztette, és talán lefordításában is segédkezett volna. Belgiojoso az első felvonás szövegét megíratta egy, állítólag börtönben senyvedő olasz költővel, és csak egyetlen feltételt szabott a közös munkához: hogy eltitkolhassa az alkotó kilétét. Ez a tudomány erőfeszítései ellenére máig sikerült neki. Liszt mindenesetre nagyon elégedetten nyilatkozott a librettóról, amelynek azonban önálló példánya nem maradt fenn, csak az a verzió, amelyet a zeneszerző sok-sok nyelvi hibával átmásolt a kéziratos kottába.
111 oldalnyi megfejtésre váró rejtély és David Trippett
Liszt 111 oldalnyi folyamatosan végigírt fogalmazványt hagyott hátra egy vázlatkönyvében, amely Weimarban várt megmentőjére. A korábbi leírások szerint alig kiolvasható, töredékes vázlatokról van szó, de a látszat ezúttal is csal. Az énekszólamokra és zongorára készült lejegyzés azért tűnik hézagosnak, mert Liszt a maga számára csupán azt kottázta le, ami nem következik egyértelműen az előzményekből. Sok helyen például a kíséret ritmikai sémáját csak az első ütemek jelzik, a folytatás a harmóniákra korlátozódik. David Trippett zenetörténész, a cambridge-i egyetem professzora így kompozíciós munka nélkül, mintegy Liszt fejébe bújva bontotta ki a zenei anyagot. A hangszerelés során a zeneszerző bejegyzéseit követte (ahogy Joachim Raff, Liszt egyik weimari tanítványa és egyben hangszerelője is tette hasonló esetekben), ezek hiányában pedig az ekkoriban Liszt által komponált és előadott művek analóg megoldásait vette alapul. A zenei előadásmód különféle gyakorlati kérdéseiben énekesek – Anush Hovhannisyan, Samuel Sakker és Arshak Kuzikyan – tanácsai támogatták, míg a librettó helyreállítását neves tudósok, Marco Beghelli, Francesca Vella és David Rosen végezték el.
A 19. századi zenészek és zeneszerzők magától értetődő otthonossággal mozogtak a korabeli olasz és francia opera zenei világában, amelynek hatása alól a párizsi szalonok jeles tagjai sem vonhatták ki magukat: Chopin műfajtól függetlenül ültette át zongorára a jellegzetes dallamíveket és ékítményeket, míg Liszt virtuóz parafrázisokban örökítette tovább a népszerű motívumokat. A Sardanapalo egyetlen felvonásának lenyűgöző zenéje állandó izgalomban tartja a hallgatót, mivel emlékeztet Bellini, Verdi és Meyerbeer stílusára, ugyanakkor a sztereotip módon induló dallamok a legváratlanabb pillanatokban kanyarodnak más irányba, mindez pedig németes harmóniavilággal, némi Wagner-beütéssel és ‒ ami a legfontosabb ‒ Liszt zenéjének eredeti zamatával társul.
A befejezetlen remekmű
Csak találgatásokba lehet bocsátkozni afelől, 1851 után Liszt miért nem folytatta az opera komponálását. Trippett úgy véli, legfőképpen azért, mert a második és harmadik felvonáshoz egész egyszerűen nem kapott librettót. Indirekt módon esetleg Wagner is hozzájárulhatott az opera félbehagyásához, aki egyre élesebben adott hangot az olasz operával kapcsolatos ellenérzéseinek és reformtörekvéseinek (a Tannhäusert és a Lohengrint 1850-ben éppen Liszt vezényelte el Weimarban). Liszt komoly szándékait tanúsítja azonban, hogy nem semmisítette meg a kéziratot, és nem is dolgozta át a zenei anyagot más művei számára, ami elvetett terveknél előfordul. Bár egyetlen felnőttkori operája nem jutott el a befejezésig, Liszt soha nem tévesztette szem elől az összefüggő narratívára épített drámai zene ideálját, mint azt tizenkét szimfonikus költeménye, több oratóriuma és a programzene iránti harcos elkötelezettsége bizonyítja.
Világpremier 170 évvel később? Igen!
A kutatócsoport több évnyi fáradságos munkájának gyümölcse beérett: 2018. augusztus 19-én, Weimarban sor került a Sardanapalo egyetlen elkészült felvonásának első nyilvános előadására. 2019 februárjában az Audite gondozásában megjelent a mű felvétele (a Staatskapelle Weimart Kirill Karabics vezényli, Joyce El-Khoury, Airam Hernández és Oleksandr Pusnyiak énekel), novemberben pedig az Editio Musica Budapestnél napvilágot látott az ének-zongora letét kritikai kiadása. A Liszt Ünnep keretében a mű végre Magyarországon is elhangzik; a Sardanapalót az ősbemutatóéval azonos előadói gárda hozza el 2023. október 22-én a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Bár Trippett azt is lehetségesnek tartja, hogy az operafelvonást megrendezve állítsák színpadra, erre valószínűleg még várnunk kell...
Molnár Fanni
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.