Nem sok zenetörténész számára adatik meg, hogy egy addig ismeretlen művet közreadjon a világnak, a 19. századi zeneszerzők termésében pedig végképp fehér hollónak számít az ilyen lelet. David Trippett, a cambridge-i egyetem docense már fiatalon is erre vágyott. Álmát végül megvalósíthatta ‒ neki köszönhető, hogy a Liszt Ünnepen is megismerkedhet a közönség Liszt egyetlen érett kori operájával.
Fotó: Twitter / David Trippett
A szó szoros értelmében „felfedezni” nem kellett a Sardanapalót: legkésőbb azóta lehet tudni a létezéséről, hogy Peter Raabe 1911-ben katalogizálta Liszt weimari vázlatkönyveit. Addig nem tulajdonítottak a kéziratnak különösebb jelentőséget, bár korábban is vizsgálták; a kutatókat feltehetően a kézirat vázlatossága rettenthette el a további munkától. Liszt épp csak annyit vetett papírra a fejében élő zenéből, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy az elképzeléseit jelezze. Hangmagasságok, ritmusok, harmóniák szerepelnek a kottában, illetve néhány hangszerelési utasítás ‒ igaz, mindez sokszor olvashatatlannak vagy túlságosan hiányosnak tűnik.
David Trippett a Dante-szonáta forrásainak tanulmányozása közben figyelt fel a zongora- és énekszólamokat tartalmazó vázlatkönyvre Weimarban. „Amikor először kinyitottam a kéziratot, egy gyönyörű lírai szopránária ötlött a szemembe.” A részlet annyira megragadta a zenetörténészt, hogy foglalkozni kezdett az operával, amelyet a tudományos világ először arra érdemtelennek könyvelt el. Három év alatt összesen mintegy tizenötször készített magának tisztázatot a vázlatos anyagból, hogy végül elkészüljön az előadásra alkalmas kotta.
Különleges megoldási stratégiákat kívánó helyzetekből persze nem szenvedett hiányt. „Sok részlet egyáltalán nem volt kiolvasható. Folyton oda-vissza kellett lapozgatnom, hogy a kotta hasonló szakaszai segítségével bogozzam ki őket.” Liszt továbbá megspórolta magának, hogy az ismétlődő zenei elemeket – például a kíséret jellegzetes figuráit – egytől egyig kiírja, ezeket is a zenetörténésznek kellett pótolnia. A legnagyobb problémát azonban a darab hiányzó két felvonása jelentette.
Sorsdöntő mozzanat volt, hogy az első felvonás librettója csak sok komplikációval és jóval határidőn túl született meg, további szövegkönyv híján azonban Lisztnek esélye sem volt arra, hogy megírja operájának második és harmadik felvonását. A Sardanapalo cím tehát egyetlen felvonásnyi zenét takar, és az is befejezetlen. „A lezáratlanság legvalószínűbb oka, hogy a második felvonás szövegkönyve váratott magára, ezért Liszt nem tudhatta, hogyan fog kezdődni. Ez határozta volna meg, hogy pontosan mennyi zene szükséges az első felvonás végére.” Trippett a darab egy korábbi szakaszát adaptálta a kérdéses helyre. „Ilyen módon a kotta nem tartalmaz egyetlen témát, harmóniát vagy ritmust sem, amelyet közreadóként én találtam volna ki ‒ ez rendkívül fontos szempont volt számomra.”
A Sardanapalo egyedülálló teljesítmény Liszt életművében és az opera műfajának 19. századi történetében egyaránt. Fiatalkori operája, a Don Sanche szerzőségét ma is sokan vitatják; ez a zene viszont hangzásában, harmóniavilágában egyértelműen magán viseli a zeneszerző kézjegyét. Az 1840-es évek végén a weimari udvarban karmesterként, korábban pedig zongorára írt parafrázisai révén Liszt mindazonáltal számos korabeli operával került intenzív kapcsolatba, így aki valamelyest járatos a Bellini-, Berlioz- vagy éppen a korai Wagner-stílusban, felfedezheti ezek nyomát. „Hallom benne a leglíraibb Liszt-dalok visszhangját, ugyanakkor nagyon hajlik a deklamáció felé is” ‒ fűzte hozzá Trippett.
Fotó: Twitter / David Trippett
A hároméves munkafolyamat nem csak az eredeti ének-zongora letét nyomtatott közreadását eredményezte, hiszen Trippett fő célja az volt, hogy a mű bemutathatóvá váljon. „Úgy gondoltam, ha csak azt az egy áriát előadnák, már azért megérte dolgozni a kézirattal. Ezt a zenét meg kellett menteni!” Erőfeszítéseire a darab meghangszerelése tette fel a koronát, amelyet részben Liszt saját kezű utasításai és zenekari művei, részben a zeneszerző által ismert és Weimarban vezényelt operák boncolgatása nyomán végzett el. A librettó pedig Marco Beghelli, Francesca Vella és David Rosen kezei által nyerte el jelenlegi, jól fésült alakját.
Lisztet kettős szándék vezérelte, amikor az 1840-es évek elején úgy döntött, operát komponál: egyrészt zongoravirtuóz karrierje mellett zeneszerzőként is pozícióba akart kerülni, másrészt a műfaj megreformálójaként is szeretett volna kitűnni. Hosszas témakeresgélés után esett a választása Byron Sardanapalus-tragédiájára 1845-ben. A bemutatót az opera valamely nagy európai fellegvárában tartották volna (Bécsben, Milánóban, Párizsban vagy Londonban), ám ez csak terv maradt. Liszt 1851-ben végleg elsüllyesztette a darabot íróasztala fiókjában. Több mint másfél évszázadnyi némaság tört meg a 2018-as weimari világpremier alkalmával, idén pedig végre a szerző hazájában is sor kerülhet ennek az elfeledésre méltatlan műnek a bemutatójára.
A tragédia, amelyből senki nem akart kimaradni
George Byron Sardanapalus című tragédiája a 19. századi zeneszerzés egyik kifogyhatatlan inspirációs forrásának bizonyult. Az 1821-ben íródott mű leginkább elhíresült feldolgozása az a kantáta, amellyel Berlioz többszöri sikertelen próbálkozás után 1831-ben elnyerte a Római Díjat. A forrásmű ihlető ereje ezután sem tört meg, Liszt munkáját nem számítva 1844 és 1882 között nem kevesebb mint hét operáról tudunk, amely a drámából készült. 1901-ben a párizsi Conservatoire új szövegkönyvet íratott belőle, így ebben az évben a fiatal zeneszerzők ‒ köztük az egyetlen jól ismert név a díjat nem nyert Maurice Ravelé ‒ ismét Sardanapale-kantátával pályázhattak a Római Díjra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.