Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

Francesco Tristano szerint a zene többet mond a szavaknál: egyszerre absztraktabb, mégis lényegre törőbb. A zongoraművész a hamburgi Elbphilharmonie-tól az amszterdami Concertgebouw-ig a legrangosabb hangversenytermek fellépője. Kísérletező, az elektronikát és a klasszikus hangzást ötvöző koncertjén Liszt Ferenc kompozíciói vegyülnek saját darabjai közé. Seres Gerda írása.

© Ryuya Amao

Azt mondja: a hangok gyógyítanak. Élete meghatározó pillanataiban mindig jelen volt a zene?

Nem hiszem, hogy meg tudnám mondani, melyek voltak életem meghatározó pillanatai. Tartok tőle, hogy az ember ezt csak a halálos ágyán érzi igazán. Szerintem a zene mindig jelen van, még a minket körülvevő csendben is. Régebben zenét hallgattam futás közben, de egy alkalommal fülhallgató nélkül indultam el, és ráébredtem, hogy mennyivel jobb így, hiszen a minket körülölelő hangokra összpontosíthatok. A zene benne van a levegőben, ha úgy tetszik, a vérünkben, érdemes odafigyelnünk rá.

Ötéves korában kezdett zongorázni, majd végigjárta a tanulmányok hagyományos útját. Mennyire volt ösztönös és önfeledt a hangszerrel való ismerkedése?

Azt hiszem, egyszerre volt szigorú és spontán. Első tanárommal az órák megszabott keretek közt zajlottak, utána azonban mindig volt időm improvizálni, komponálni, vad dolgokat kipróbálni. A zenémben mentorom, Émile Naoumoff látta meg a lehetőséget, aki komponistaként engem is zeneszerzésre buzdított. Régen a zeneszerzői és előadóművészi tevékenység nem különült el élesen – Bachtól Mozarton át Schumannig –, csak a 20. században vált ketté. A zenéhez sokféleképpen közelíthetünk, de ez lényegében mind egy.

Mit gondol, a zene többet mond a szónál?

Egyre gyakrabban érzem, hogy túl sok időt töltünk üres, felszínes fecsegéssel. Az instrumentális zene – e tekintetben a szöveges muzsika, a dal más – egyszerre absztraktabb és mégis lényegre törőbb.

Ön soha nem tesz különbséget zene és zene között, rendkívül sokféle muzsikát játszik. Mégis mennyire különült el mindez a képzésben: jól megfért egymással a New York-i Juilliard klasszikus vonala és az elektronikus zene?

Napközben zongorán gyakoroltam, esténként pedig a Juilliard elektronikus zenei laborjában töltöttem az időm: szintetizátorokkal, dobgépekkel és kütyükkel játszottam. Tizenöt-tizenhat évesen tanulni mentem New Yorkba Luxemburgból, ahol jóval kevesebben élnek, mint például Budapesten. Ehhez képest egy olyan világváros, mint New York, hihetetlenül izgalmas impulzusokat adott. Bejártam az óráimra, gyakoroltam, szabadidőmben pedig a barátaimmal jazzt játszottunk, improvizáltunk, elektronikus zenével kísérleteztünk. Szerintem ezek a dolgok kiegészítik egymást: nem éltem volna túl az iskolát, ha csupán klasszikus zenével foglalkozhatok, de önmagában az éjszakai zenélés sem elégített volna ki.

Miért fontosak mégis a klasszikusok?

Mit nevezünk klasszikusnak?

Mindent, ami nem kortárs?

Ez a kézenfekvő meghatározás, ám én ennél bonyolultabbnak látom a dolgot, hiszen a mára klasszikussá vált alkotók is kortárs zeneszerzők voltak egykor. Bach akkor vált klasszikussá, amikor Mendelssohn előásta a kompozícióit – amelyeket Bach halála után senki nem játszott –, és klasszikusként aposztrofálta. Ez azt jelenti, hogy meg kell halni ahhoz, hogy valaki klasszikussá váljon? Szerintem ez elég különös. Ha meghalsz, legendává válsz. Vannak élő legendák is, Mozart például már életében is kivételes volt. A nagy zeneszerzők mind a saját koruknak írtak. Ha ránézel egy Bach-partitúrára az 1740-es évekből, akkor keresheted benne a barokk jegyeket, vagy megvizsgálhatod inkább, hogy vajon mi ihlette meg a szerzőt. Talán éppen felfedezte egy olasz komponista érdekes darabját? Szerintem ezekre a művekre is kortárs alkotásként érdemes tekinteni, és nem prekoncepciókkal közelíteni hozzájuk. A klasszikus művek – akárcsak a kortársak – az emberek lelkéhez szóltak egykor, és ezt teszik napjainkban is.

© Marie Staggat

Bach művei meghatározóak a pályáján. Mi az, amire Bach tanította meg?

A groove-ra. A lüktetésre. Bach műveiben mindig van egy vezérfonál, amely kanyarog, kiteljesedik, széttart, aztán összeolvad… Megtanított a polifóniára és a végtelen dallamra. Ez utóbbi kifejezést Wagnerrel kapcsolatban használjuk, számomra mégis tökéletesen illik Bachra is. Az ő műveiben mindig ott van a dallam, még a basszusban vagy a köztes hangokban is. Bár a kotta végére érünk, a dallam bennünk visszhangzik, folytatódik. Egyetlen darabban a zenetörténet egésze fellelhető. Annyira sűrű és hihetetlen, és igazából csak ennyi kell.

A klasszikus zenében sokan nehezen fogadják el az elektronikus eszközök használatát, Ön viszont ebben a szcénában is dolgozik. Előfordul, hogy a zenéje csodálkozást vált ki?

Bízom benne, hogy igen! Ezért is kezdtem elektronikával foglalkozni. Ha a komfortzónádban maradsz, akkor talán eljuthatsz egy bizonyos szintre, de soha nem fogod meglepni magad. És ahhoz, hogy meglepjem a közönségemet, először magamat kell meglepnem. Az elektronikára néhányan avantgárd, újszerű dologként tekintenek, pedig a technológia vívmányaival már a 18–19. századi szerzők is kísérleteztek. Bachot rendkívül érdekelte az orgonagyártás. Órákat töltött az orgona belsejében, hogy megértse a működését. Mozart klarinétot használt, amely egészen új hangszer volt, akkoriban kezdtek vele kísérletezni. Beethoven metronómjelzéseket írt, Liszt művei pedig elképzelhetetlenek lettek volna egy ötven évvel korábbi billentyűs hangszeren. Az újdonságok keresése tehát mindig jelen volt a zenében, mi is az elődeink által kitaposott úton megyünk tovább.

Mi a legfontosabb gratuláció, amelyet egy koncert után kapott?

Az jelenti számomra a legtöbbet, ha megérintem az emberek lelkét és elméjét. Mint mondtam: az emberek szeretnek sokat fecsegni, pedig néha egy-egy tekintet, egy gesztus sokkal többet mond. Talán már húsz éve is volt, amikor első alkalommal játszottam el a Bach-zongoraversenyeket egy koncerten. Eljött egy egykori tanárom, majd a hangverseny után a szemembe nézett, és fátyolos tekintettel megölelt. Egy szót sem szólt. Néha nincs szükség szavakra.

A fényhatás és a látvány fontos része az előadásnak?

Igen, szerintem 2024-ben a vizuális aspektus elengedhetetlen. A látvány, a fények hatással vannak a zenehallgatásunkra is. A klasszikus színpadi megvilágítást mindig túl erősnek, élesnek érzem. Szerintem a művész arcánál sokkal fontosabb, hogy a zenére koncentráljunk.

© Ryuya Amao

Amikor zenét hallgat, lehunyja a szemét? Olyan mintha olykor csukott szemmel játszana.

Igen, néha. Bár azt hiszem, tudományos kutatások bizonyítják, hogy nyitott szemmel jobban figyelünk. De számomra néha túl sok az inger. Amikor édesanyámnál gyakoroltam, ültem a zongoránál, körülöttem a polcok tele voltak könyvekkel, tárgyakkal, egyszerűen lehetetlen volt koncentrálni. Én szeretem becsukni a szemem, bár akkor a kezemet sem látom, így nem ideális megoldás.

Single vagy doppio?

Eszpresszó, mindig szimplán.

Írt egy darabot ezzel a címmel, és a kora reggelek a meghatározó alkotói időszakai. Miért inspiráló ez a napszak?

Nem azt mondanám, hogy inspiráló, inkább csak sajnálnám elvesztegetni ezt az időszakot. Annyi mítosz él az ihlettel, inspirációval kapcsolatban. Pedig ez egyszerű: megiszom a kávét, és odaülök a hangszerhez. Mondjuk a kávé elfogyasztása elengedhetetlen, anélkül hozzá se tudok fogni a munkához. Reggelente üres, tiszta az elmém, sokkal produktívabb vagyok, mint amikor már mögöttem állnak egy nap sokszor zaklatott történései.

De írt már vonaton, reptéren is. Az alkotáshoz nem kell nyugalom?

Dehogynem, most is a hangszigetelt stúdiómban ülök, ez az én buborékom, ilyenkor elzárom magam a világtól. De ha felteszek egy fejhallgatót a vonaton, akkor éppígy a saját világomba kerülök, szóval az utazásra vesztegetett időt hasznosan is el lehet tölteni.

A müpás koncerten a saját kompozíciói közé vegyülnek Liszt Ferenc művei: a Nuages gris és a Sursum corda. Ezek miként inspirálják és hogyan kapcsolódnak össze az Ön zenéjével?

Először is Liszt Ferenc rendkívüli figura: látnok, misztikus, talán kicsit őrült művész, aki nélkül ma mást jelentene zongoristának lenni. Számomra a másik ilyen meghatározó művész Glenn Gould, aki harmincévesen leállt a koncertezéssel, hogy a lemezfelvételeknek szentelhesse az idejét. Két ellentétes, mégis megkerülhetetlen személyiség. A két Liszt-darab egyike kísérletező alkotás, a másik romantikus, grandiózus megszólaltatási módot igényel. Nagyon szeretném egyszer eljátszani a h-moll szonátát, tökéletes mű. Korábban sokat foglalkoztam vele, de koncerten még soha nem adtam elő. Nem hiszem, hogy Liszt zenéje és az enyém közvetlen párbeszédbe lépne, a koncert inkább azt idézi, amikor Liszt két-három órán át játszotta saját műveit a közönségnek. Mára megmaradt a forma, a keret, a művészek azonban mások darabjait interpretálják. A budapesti koncertre a saját zenéimmel készülök, és ebbe a „folyamba” kerülnek Liszt, illetve néhány korábbi szerző munkái.

Liszt Ferencet virtuóz zongoraművésznek tartották. Mit gondol, összefér ma egy Liszt-mű és az improvizáció?

A virtuozitás a 19. században lenyűgöző volt, ma azonban már nem sokat jelent. Ráadásul a valódi bravúr nem abban rejlik, hogy valaki rendkívül gyorsan és hangosan bármit el tud játszani, hanem a személyiség erejében. Úgy képzelem, hogy amikor Liszt játszott, a közönség megőrült érte. Ezt rendkívül finom, halk játékkal is el lehet érni. Néha tudatosan nagyon halkan játszom, hogy a közönség figyelmét egészen a zongorához vonzzam. Az elektronika pedig segít ezt helyenként felerősíteni.

Mire ügyel az interpretáció esetén, mennyire lehet személyes?

Tiszteletben kell tartanunk a zeneszerző elképzeléseit, de azt hiszem, egy kottahű előadás önmagában nem túl érdekes. Muszáj a darabot a sajátoddá tenned, a személyesség elengedhetetlen, és szerintem összefér a tisztelettel.

A cikk eredetileg a Liszt Ünnep Magazin 2024-es számában jelent.