Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

Nincs még egy olyan virtuóz zenekar, amelynek koncertjeit szinte mindig álló ováció kíséri, és amely olyan hűen ápolná és gazdagítaná a hazai cigányzenei hagyományt, mint a Rajkó Zenekar. A Rajkó-stílus mással összehasonlíthatatlan, nem csoda, hogy még a pápát is ámulatba ejtették vele, aki – miután hallotta őket játszani – külön audiencia keretein belül fogadta a zenekart. Repertoárjukban a hagyományos kávéházi cigányzene mellett megtalálható a népzene, az operett, de még a klasszikus mesterek művei is – különösen, ha azok kapcsolódnak a cigányzene tradíciójához. Az általuk létrehozott, roma fiatalok zenei képzését célzó különleges oktatási program, a Rajkó-módszer pedig – amellyel a zenekar utánpótlását nevelik ki – ma már a szellemi kulturális örökség része. A Rajkó Zenekar idén ünnepli 70. születésnapját, ebből az alkalomból október 21-én, a Liszt Ünnep keretein belül adnak jubileumi koncertet olyan vendégművészek társaságában, mint Balázs János zongoraművész és Lisztes Jenő cimbalomművész. 

Rajkó Zenekar, Fotó: Müpa / Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán

De hogyan és milyen céllal alakult meg ez a különleges együttes, amely virtuóz muzsikusok százait nevelte már ki? Milyen szerepet játszott abban, hogy a cigányzene végül az éttermek szűkös színpadairól a világ nagy koncerttermeibe emelkedett? Mit jelent pontosan az általuk létrehozott Rajkó-módszer, és hogyan lehet „cigányosan játszani”? Többek közt ez is kiderül a róluk szóló írásból.

„Ami ebben a zenében minden másnál jobban megfogja a hallgatót, az a szabadsága, a gazdagsága, sokarcúsága és gyors ritmusa, mely tulajdonságokat ebben a mértékben más zenében talán nem is találhatjuk. A cigányzene állandóan változik, egymásba fonódik, kereszteződik, hajlik, a legkülönbözőbb árnyalatokat, kifejezéseket – a legvadabb sebességtől a legmegnyugtatóbb édességen keresztül a legpuhább fájdalmas sírásig, a harci kiáltásoktól a táncig, a triumfális indulótól a temetési menetig, a holdfényben úszó réteken táncoló elfek nyüzsgésétől a bacchikus énekig – vesz fel” – írta Liszt Ferenc a cigányzenéről, amelynek velejét talán azóta sem fogalmazta meg senki nála jobban.

A cigányzene azonban sokáig nem kapta meg az őt megillető elismerést a magyar zenei hagyományban

Abban, hogy ez végül megtörtént, hogy a hazai kocsmákból, éttermekből a világ nagy koncerttermeibe emelkedett, elengedhetetlen szerepe volt annak a néhány tehetséges fiatal cigányzenésznek – köztük Szigeti Pálnak és Farkas Gyulának –, akik 1952-ben egy amatőr csoportot hoztak létre azzal a céllal, hogy az ország különböző pontjain élő roma fiatalok számára lehetőséget teremtsenek a cigányzene hagyományainak ápolására, továbbfejlesztésére és arra, hogy a virtuóz cigányzenét világszínvonalra emeljék. A zenekar a Rajkó nevet kapta, ami magyarul annyit tesz: cigánygyerek. Szigeti Pálból igazgató lett, Farkas Gyulából pedig a zenekar művészeti vezetője, aki egy idő után a fiatal tehetségek felkutatásának és kinevelésének szentelte az idejét. A zenekar ugyanis nemcsak a cigányzene hagyományainak ápolásában kezdett nagyon hamar kitűnni: egy olyan egyedülálló módszer is született az égisze alatt, amely valódi paradigmaváltást hozott a zeneoktatásban.

Rajkó koncert a Müpában, Fotó: Müpa / Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán

„Bátran hegedülj, hadd szóljon!”

Így instruálja egy tíz évvel ezelőtti felvételen az egyik Rajkó-növendéket Farkas Gyula, aki szinte egész munkásságát arra tette fel, hogy a zenekar számára a tehetségeket kinevelve eljuttassa a cigányzenét a világ nagy színpadjaira. Mindezt pedig egy különleges módszerrel érte el: a Rajkó Zenekar általa életre hívott iskolájában ugyanis „kézről” kezdte tanítani a fiatal muzsikusokat a hangszerjátékra, akiknek az általa előjátszott motívumokat hallás után és vizuálisan kellett memorizálniuk. Gyula bácsi – ahogy a rajkók hívták – több évtizedes munkája során kiváló muzsikusok százait nevelte a módszerrel, amely azóta felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. A metódusban a kottaolvasás részben háttérbe szorult (bár nem maradt el), így azonban jócskán felgyorsult a tanulási folyamat, a megtanult dallamok pedig rendszerint hosszabb távon maradtak meg az emlékezetben, arról nem is beszélve, hogy abszolút hallás is nagyobb eséllyel alakulhatott ki.

Rajkó Zenekar, Fotó: Müpa / Pető Zsuzsa, Pólya Zoltán

A Rajkó-módszer egyik alappillére a korai zenetanulás

Ami a muzsikuscigány-dinasztiákban, ahol a játék szeretete és ismerete apáról fiúra száll, rendszerint adott volt – így akik tízéves korukban a meglehetősen szigorú felvételi után bekerültek a Rajkóba, azok már rendelkeztek egyfajta zenei előképzettséggel. A zenekar iskolájának kapui formabontó módon nemcsak a budapesti növendékek előtt álltak nyitva: a benne játszó vidéki roma gyerekeknek bentlakásos részt is kialakítottak, aminek köszönhetően nemcsak az egész napos felügyelet volt biztosítva számukra, hanem az egymástól tanulás, valamint az állandó gyakorlás lehetősége is. Gyula bácsi a zene mellett viselkedésre, öltözködésre, tiszteletre, alázatra is oktatta a növendékeket – egyszóval mindarra, ami a zenészszakmához, valamint a színpadi jelenléthez elengedhetetlen.

A színpadi rutin megszerzése is fontos eleme ugyanis a Rajkó-módszernek: a tehetséges, jól teljesítő növendékeknek már egészen fiatal koruktól kezdve számos fellépési lehetőséget biztosítanak a zenekarban, a sikerélmény pedig óriási motiválóerő számukra, és hatalmas mérföldkövet jelent a folyamatban, melynek a végére ezek a gyerekek valódi színpadi előadóművészekké válnak – sokan hangszerük virtuóz mestereivé. Ehhez azonban el kell még sajátítaniuk az egyik legfontosabb képességet.

Mit is jelent cigányosan játszani?

A rajkók játéka, az általuk előadott művek hangzásvilága, hangszerelése páratlan és világszerte mással össze nem hasonlítható. Előadásmódjukban van valami többlet, ami abból fakad, hogy temperamentumukat, érzésvilágukat, illetve a közös zenélés örömét is meg tudják jeleníteni. Erről Farkas Gyula korábban így mesélt: „Nálunk azért van egy ilyen kis cigányosság, és ezt a cigányosságot beléjük kell oltani. (…) Eljátszik egy hegedűművész is egy magyar nótát, de ha egy cigány játszik el egy magyar nótát, az megint más, másképp van. Nem szabad, hogy ez elvesszen, mert ha művésziessé válik, akkor eltűnt a cigányság belőle. Akkor csak a neve lesz cigány, de a muzsika nem.”

A rajkók kotta nélkül muzsikálnak a zenekarban, amelyben a prímásnak nagyon fontos szerepe van. Az első hegedűs az együttes zenei irányítója; amellett, hogy ő játssza a fő dallamot, abban a különleges helyzetben is van, hogy a saját érzésvilágát is kifejezheti az adott műben azért, hogy megteremtse a közönség és a zenekar közötti kapcsolatot. A zenekar koncertjein előfordul, hogy több prímás is szerepet kap, így lesz igazán színes, gazdag és minden túlzás nélkül lélegzetelállító a produkció, ami az elmúlt hét évtizedben a világ számos táján lebilincselően hatott a közönségre.

Fellépés a Carnegie Hallban, az ENSZ-palotában és a pápa előtt

Farkas Gyula álma, hogy a cigányzenét eljuttassa a világ legnagyobb színpadjaira, hamar teljesült. 1957-ben a Világifjúsági Találkozóról már az első díjat hozták el a rajkók, 1970-ben pedig amerikai turnéra indultak: felléptek a Carnegie Hallban, az ENSZ-palotában és a Kennedy Centerben is. Az elmúlt évtizedekben a világ nagy koncerttermei mind nyitva álltak előttük a Royal Albert Halltól Mauritius szigetén át – itt elsőként vendégszerepeltek a magyarországi cigányzenekarok közül – egészen a Vatikánig, ahol négy hónap különbséggel két alkalommal is felléptek 70 ezer ember előtt, beleértve a pápát is. Az akkori felvételeken jól látszik, ahogy XVI. Benedek szinte szájtátva figyeli őket, a koncert után pedig az egyházfő személyes kihallgatás keretein belül fogadta a zenekart, amely ma már számos rangos elismerés és díj birtokosa. A cigányzenei hagyomány méltó őrzője.