Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

Verdi 80 esztendős volt, amikor utolsó operáját, a Falstaffot bemutatták a milánói Scalában. Kurtág György 84 évesen fogott hozzá első operája komponálásához, és hét esztendeig dolgozott rajta. A Scala-beli ősbemutató idején Kurtágot már csak három hónap választotta el 93. születésnapjától. Csoda ez a javából: a szellem diadala az anyag fölött. A kései remekmű számtalan meglepetést tartogat Kurtág zenéjének jó ismerői számára is. 

Samuel Beckett 1964-ben, a Godot-ra várva próbáján New Yorkban © Bruce Davidson | Magnum Photos

Kurtág Beckett iránti érdeklődése persze nem újdonság. A Fin de partie (A játszma vége) partitúrájában a zeneszerző a Beckett-szöveghez fűződő hatvanéves szerelmének gyümölcsét hozta világra. Kurtág látta a színdarab 1957-es párizsi bemutatóját, és habár saját bevallása szerint akkor még semmit sem értett belőle, beszerezte a dráma szövegét, amely évtizedekre a „bibliájává vált”. Amikor a 80-as évek közepén Kurtágot megpróbálták operakomponálásra bírni, meghátrált a feladattól, ugyanakkor a háttérben Beckett mindvégig munkált benne. 1990–91-ben az író utolsó szövege alapján megkomponálta What is the Word című művét. A beszéd hiábavalóságát tematizáló szöveg sajátos árnyalatot kapott a Kurtág-darab protagonistája, Monyók Ildikó személyes sorsa által, aki egy balesetben elvesztette beszélőképességét. A Beckett–Kurtág-mű így egyszerre vált terápiává és a szavakkal való viaskodás megrendítő műalkotásává.

Az 1990-es évek egy másik Beckett-ciklust – …pas à pas – nulle part… (…lépésről lépésre – sehová…) – is megérleltek Kurtág műhelyében. Ez a szürrealista szertartássá emelkedő, baritonszólóra, vonóstrióra és ütőhangszerekre készült ciklus több tekintetben is az opera előtanulmányának tekinthető. A zeneszerző szeretetteljes humor és távolságtartó irónia mesteri keverékével teremti meg az abszurd szövegek pontos zenei leképezését.

Beckett sivár és reménytelen, metszően fanyar drámájából nem sok zeneszerzőnek jutna eszébe operát komponálni. A cselekménnyel nem kell bajlódnia, mert az egyáltalán nincs. A világot elpusztító katasztrófa után tengeti életét a tolókocsihoz kötött, vak Hamm, szolgája, a kissé ütődött, sérült, ülésre képtelen Clov, illetve Hamm szülei, Nell és Nagg, akik egy balesetben elvesztették mindkét lábukat, és egy-egy szemeteskukában éldegélnek. Nem tudni, milyen kataklizma okozta nyomorult helyzetüket és a külvilág pusztulását. Mindannyian a véget várják, de siettetni nem tudják. Az ír Beckett korlátozott francia szókincse nem enged semmi cicomát, s a köznapi mondatok csak fokozzák a dráma komor tónusát. A monoton ismétlődések, a homályos utalások és a folyamatosságot állandóan megtörő szünetek maguk is valamiféle zeneiséget kölcsönöznek Beckett szövegének.

Kurtág rendkívül bensőséges viszonyt teremt szöveg és zene között. Beckett francia prózája Kurtág kezén olyan természetes énekbeszéddé lényegül át, mint Balázs Béla szavai Bartók Kékszakállújában, vagy Maeterlincké Debussy Pelléas és Mélisande-jában. Beckett a leghatározottabban ellenezte művei megzenésítését. Ahogyan Kurtág zenévé konvertálja Beckett sorait, az kevéssé becketti, de nagyon is kurtági végeredményhez vezet. A zeneszerző behatol a szöveg legapróbb részleteibe is, és mélyre ás a darab négy szereplőjének lelkében. Az eredeti Beckett-mű riasztóan lecsupaszított, rideg világából „érzelemteli egzisztenciális drámát teremt, amely erőteljes tragikus csúcspontra jut”. Kurtág humanizálja Beckett drámáját.

 Akárcsak a milánói premieren, Hamm szerepében a norvég Frode Olsent hallhatja a Liszt Ünnep közönsége Fotó: Ruth Walz/AFP/Getty Images

Kurtágnál Hamm apja és anyja, Nagg és Nell válik főszereplővé. Bár lábukat vesztve, szemeteskukákban tengődnek, ők még teljes életet éltek, teli vannak szép emlékekkel, és nyomorúságukon is tudnak nevetni. A múltra emlékező Nell szinte minden megszólalását gyöngéd poézis kíséri, Kurtág zenekarának legpuhább színeivel. A házaspár jeleneteiben nemcsak az abszurd humor, hanem a közöttük lévő szeretet árnyalt ábrázolása is helyet kap. A Nell halálára rádöbbenő Nagg felkiáltása az opera egyik legdrámaibb mozzanata. A lét végére jutott, elválaszthatatlanul összetartozó emberpár zenéjének hallgatása közben kinek ne jutna eszébe a Kurtág házaspár együtt töltött több mint 70 éve?

Kurtág operájának zenéje egyszerre ismerős és megdöbbentően újszerű. A kamarazenei érzékenységgel használt nagyzenekar, a puha ütőshangzások által megteremtett varázslatos színvilág már régóta jelen van Kurtág zenéjében. Számos kifejezetten gyönyörű dallam vagy dallamfoszlány csillan fel a partitúrában; aligha lehetne összetéveszteni a legújabb Kurtág-zenét az életmű korábbi mérföldkövei, a Bornemisza Péter mondásainak kérlelhetetlen, éles dodekafóniájával, vagy akár a Kafka-töredékek pár hangba sűrített drámáival. Az összetartó erőt gyakran egészen hagyományos módon, például visszatérő motívumokon keresztül teremti meg: már a mű elején felbukkan, majd ezerféle alakban újra és újra visszatér egy banális, pontozott ritmusú dallamocska, és ez a füttyös kis nóta számtalan alakváltáson megy át, Nell nosztalgikus sóhajának kíséretében például gyönyörű, álomszerű színezetet ölt.

A mű végén Hamm utolsó monológját háromperces zenekari utójáték követi. Ez a lassan pulzáló, ötvenütemes zárszó katartikus erejű, feledhetetlen befejezés: néhány akkordba sűríti mindazt, ami elmondható és ami elmondhatatlan a Beckett-dráma végén. Finis coronat opus – tartja a régi latin közmondás. A befejezés koronázza meg a művet. Kurtág életműve fénylő koronát kapott.

Farkas Zoltán