Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

Mióta világ a világ, az ember azóta kísérletezik a legkülönfélébb praktikákkal, hogy legyőzze vagy valamiképp kicselezze az idő kegyetlen múlását, és bár az örök élet elixírjét a mai napig nem sikerült megtalálni, a művészet, legalább átmenetileg, tökéletesen alkalmasnak bizonyul arra, hogy felbecsülhetetlennek vélt értékeinket konzerváljuk. Az októberben kezdődő második Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál kínálatában is találunk jó pár olyan programot, amelyet körülleng a halhatatlanságra tett kísérlet gondolata. Lássuk, a művészek hogyan és miért próbálnak dacolni a feledéssel! 

Hiatus Kaiyote: Mood Valiant image

A zarzuela felvirágoztatása

Mit jelent a spanyolok számára a zarzuela? Amit a portugáloknak a fado, a japánoknak a nó színház vagy a bécsieknek az operett: identitásuk elválaszthatatlan részét. Olyasmit, amibe beleszületnek, ami felmenőiktől hagyományozódik rájuk. Plácido Domingónak is ezt jelenti a prózai és táncos betétekkel tarkított spanyol nyelvű drámai daljáték. A műfaj jelentőségét jól érzékelteti, hogy a művészetekre nehezedő 18. századi olasz befolyás ellen a spanyolok úgy lázadtak, hogy minden addiginál intenzívebben igyekeztek felvirágoztatni a zarzuelát. Ennek köszönhetően a 20. század első évtizedeiig számtalan mű született, később azonban a műfaj vesztett népszerűségéből, aminek legbeszédesebb bizonyítéka, hogy az utolsó zarzuela 1950-ben íródott. Domingo számára ez a színpadi forma nemcsak a spanyol hagyományt, hanem szülei örökségét is jelenti. Mindketten híres zarzuelaénekesek voltak, akik egész életüket ennek a műfajnak szentelték. A világhírű tenor az általa megálmodott és minden évben megrendezett Operalia énekversennyel szülei emléke előtt is tiszteleg, egy-egy róluk elnevezett különdíjjal, ugyanakkor a daljáték újabb reneszánszához igyekszik hozzájárulni. Ha nyitottak vagyunk egy csokorra való, végtelenül szenvedélyes áriára, akkor nem hagyhatjuk ki október 9-én Plácido Domingo, María José Siri és Airam Hernández, valamint a Jordi Bernàcer vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar zarzuelaestjét a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. 

 Placido Domingo, Fotó: Fiorenzo Niccoli

Tükörbe nézni tilos!

De valójában mi értelme az értékek átörökítésének, ha nem csak magunkra, de az egész emberiségre is az elmúlás árnya vetül? A tudomány egyre radikálisabb megoldásokat kísérletez ki az élővilág sérülékeny pontjainak kiiktatására, amivel etikai kérdések végeláthatatlan sorát teszi fel. Jörg Widmann, a népszerű klarinétművész és zeneszerző a biotechnológia és a klónozás kérdésektől hemzsegő terepére merészkedett 2003-ban bemutatott, Arc a tükörben (Das Gesicht im Spiegel) című kortárs operájával. A Müncheni Operafesztivál felkérésére készült mű olyan kérdéseket feszeget, amelyek mindennapjainkat is tematizálják – ennek is köszönhető, hogy az Opernwelt kritikusai az év legfontosabb előadásának kiáltották ki. A Roland Schimmelpfennig librettója alapján született opera eljátszik a gondolattal, hogy egy nem is olyan távoli jövőben házastársunknak talán már megadatik az a lehetőség, hogy klónozással megteremtse hiba nélkül való, teljesen élethű másunkat. Az is megtörténhet, hogy aztán beleszeret az új jövevénybe. De mégis hogyan pusztítható el, aki sebezhetetlen? Október 15-én a Neue Oper Wien előadásából megtudhatjuk, hogy ha ez a rémkép realizálódik, hol érdemes keresni tökéletes másunk Achilles-pontját.   

Jörg Widmann, Fotó: Marc Borggreve 

A név kötelez

Mi az, ami leginkább meghatároz bennünket és elválaszthatatlan tőlünk? Például a nevünk, amely magába foglalja mindazt, amit képviselünk. Ha egy számunkra kedves személy nevével ruházunk fel valakit, akkor ebben a gesztusban a tiszteletadás mellett az értékek átruházása is tetten érhető. Így járt el a zenész házaspár, John Coltrane és Alice Coltrane is, amikor legkedvesebb barátjuk és zenésztársuk, a világhírű indiai szitárművész, Ravi Shankar után nevezték el fiukat. Azt, hogy a New Yorkban élő, Grammy-díjra jelölt szaxofonművész, Ravi Coltrane zenei karrierjét túlvilági pártfogójának vagy inkább a szülői példának köszönheti-e, csak ő tudja megmondani. „Anyám mindennap zongorázott és orgonált a házban. Elvitt minket a fellépéseire és a lemezfelvételekre. Lejátszotta apám LP-it és klasszikus zenei felvételeit. Korán rengeteg R&B-t, soult, a kor népszerű zenéjét hallgattam – James Brownt, Stevie Wondert, Sly Stone-t, a Motown felvételeit, Earth, Wind and Fire-t.” Bár édesapja iránti tiszteletből mindig is nagyra értékelte a jazzt, sokáig nem merült fel benne, hogy maga is zenész legyen. Végül bátyja váratlan halála ösztönözte arra, hogy újragondolja, merre is induljon el az életében. Ekkor döntött a kaliforniai művészeti iskola mellett, ahol tenor- és szopránszaxofonon tanult. A diploma után New Yorkba költözött, és Steve Coleman szaxofonos segítségével kikristályosította saját stílusát. Zenéje máig is leginkább az „amerikai poszt-bop” műfajában gyökerezik, amelynek úttörője John Coltrane, Miles Davis, Bill Evans és Charles Mingus volt, a New York Times mégis úgy jellemezte legutóbb megjelent lemezét, hogy „így szól a jazz ma New Yorkban”. Ha kíváncsiak vagyunk rá, akkor feltétlenül ott a helyünk Ravi Coltrane szüleinek dedikált október 18-i koncertjén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

 Ravi Coltrane, Fotó: Michael Weintrob

A természet gyógyító ereje

Az elmúlt évekre rátelepedő pandémia alatt sokszor tűnt valószerű eshetőségnek, hogy az emberiség szép lassan tényleg elérkezik a végnapjaihoz. A nyomasztó víziót csak súlyosbította, hogy a korlátozások miatt a társasági interakciók is jelentősen csökkentek. Az ausztrál Hiatus Kaiyote frontasszonya, Nai Palm számára ezt még egy súlyos betegséggel is tetézte az élet. Nem meglepő hát, hogy 2021-ben megjelent Mood Valiant albumuk épp az izoláció nyomán érzett szorongásra, a betegségre és a veszteségekre reflektál, ám olyan átütő módon, hogy R&B kategóriában szinte azonnal Grammy-díjra jelölték. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy meglepő, de annál hatásosabb módját választották a felépülésnek. A csapat Brazíliába utazott, hogy minél szorosabb kapcsolatba kerülhessen a természettel, az Amazonas őslakos törzseivel, és részt vegyen egy kollaborációban Arthur Verocai brazil zenei legendával. Ez az utazás valamennyiük számára feledhetetlen kulturális és spirituális élményt jelentett. „A Hiatus Kaiyote messzire utazott, hogy egy olyan felemelő albumot hozzon létre, amely menedéket, reményt és lehetőséget nyújt a bizonytalan időkben – írta róluk az NME kritikusa. – A költészet, a soul és a funk keverékének megszilárdításával a Mood Valiant a Hiatus Kaiyote eddigi leghangsúlyosabb albuma.” Nehezen bekategorizálható zenéjükkel, amelyet ők többnyire csak „többdimenziós, poliritmikus gengszterszar” címkével illetnek, minket is izgalmas zenei utazásra invitálnak október 16-án az Akvárium Klubba. 

A tárgyak megőrzik

Amíg nem sikerül megtalálnunk az örök élet szérumát, vigasztalódjunk azzal, hogy vannak olyan tárgyak, amelyek kevésbé kérészéletűek, mint az ember, ugyanakkor képesek magukba sűríteni és az utókornak felmutatni azt a világot, amelyet gazdáik képviseltek. Az izlandi zongorazseni, Víkingur Ólafsson számára a család zongorája épp ilyen. Szülei szenvedélyes zenerajongók voltak, akik fiatal párként, mint zenetanár és komponista, egészen szerény körülmények közt éltek. Amikor a nagyapa halála után egy nagyobb összeget örököltek, megnyílt a lehetőség, hogy komfortosabbá tegyék az életüket. Ők azonban úgy döntöttek, hogy az egészet – némi hitellel kiegészítve – egy hatalmas zongora megvásárlására fordítják. „Ez volt az egyetlen »értékes« tárgyuk sok évig. Reykjavíkban, ahol születtem, egy kis lakásban éltünk, egy szobán osztoztam a lánytestvéreimmel, és a mai napig meghatározó számomra, hogy a szüleim a kényelmesebb élet, nagyobb ház vagy akármi helyett inkább a zongorát választották.” Víkingur Ólafsson a zene különleges szeretetét, Izland békéjét és három nagyszerű művet hoz budapesti koncertjére. Liszt Les Préludes-je mellett elhangzik Sosztakovics e-moll szimfóniája és Ravel G-dúr zongoraversenye is, ez utóbbi a Rafael Payare vezette Orchestre symphonique de Montréallal kiegészülve. Ólafsson koncertjét mindenkinek jó szívvel ajánljuk, aki egy estére szeretné elfeledni az emberiség feje felett gyülekező felhőket, és megtapasztalni néhány olyan pillanatot, amelyben – ez az élő koncertélmény titokzatos-bűvös ereje – mintha lelassulna az idő!

Vikingur Olafsson, Fotó: Ari Magg