Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál

"Rezek” mindenütt: hatalmas tuba áll a padlón, kisebb-nagyobb rézfúvós hangszerek garmadája könyvespolcokon vagy a falakra függesztve. Fő helyen egy remekmívű, kacskaringózó, szépséges szerpent és ‒ biztos, ami biztos ‒ egy pianino is, a sarokban, hátha mégis kell a komponáláshoz. Ilyen varázslatos hely a tubaművész, zeneszerző, Szentpáli Roland otthona... de hol és hogyan születnek a remekművek? Miért hat ránk ma is Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című költeménye, és miért ígérkezik felejthetetlennek az október 23-ai ősbemutató a Müpában? Eláruljuk!

Szentpáli Roland, Fotó: Raffay Zsófia

Szentpáli Roland tubaművész, zeneszerző legújabb, díjnyertes kompozícióját 2021. október 23-án hallhatja a közönség a Müpában, és a Budafoki Dohnányi Zenekar Hangoló magazinjában megjelent interjúnak hála, többet is megtudhattunk arról is, hogy mi ragadja meg egy kortárs zeneszerző fantáziáját egy veretes versben, illetve, hogy mitől lesz igazán különleges élmény a szombati ősbemutató. A zeneszerzőt Viant Katalin kérdezte, többek között a kezdetekről és az alkotási folyamatról, ami a pandémia időszakában bizony nem feltétlenül egyszerű...

Szentpáli Roland: Igen, ahogy a mű megszületésének, az ősbemutatónak is szinte hónapról hónapra változtak a körülményei. Ez a Berzsenyi szöveg engem már nagyon régóta foglalkoztatott, sőt ezen a darabon ‒ amit a Müpa 2020-ban, a pandémia alatt kiírt pályázatán nyertem is ‒ már régóta dolgoztam. Nagyon szerencsés egybeesés volt! 2020-ban, azaz tavaly felvételiztem a Zeneakadémia zeneszerzés mester szakára, s ide vinni kellett két darabot, egy zenekari darabot és egy vokális kompozíciót. A zenekari művel nem volt probléma, mert viszonylag sok ilyet írtam. Bár van két oratorikus művem is ‒ a Magnificat és a Beatus vir, amit a BDZ rendelt kb. 20 éve ‒ amiben ének szólisták és kórus is van, mindkettő jazzes hangvételű, ezért ezeket nem találtam alkalmasnak a felvételire. Akkor jött az ötlet: hogy itt a jó alkalom befejezni a Berzsenyi versre írt művemet, melyen idestova 12-13 éve dolgoztam…

Ez érdekes: Berzsenyi is hosszan érlelte műveit, Horatius elvét követve: „Egy műalkotás megéréséhez kilenc esztendő szükségeltetik”…

Igen, ez is igaz. De be kell vallanom, hogy én nem az érlelés miatt, hanem mert mindig volt valami más komponálni valóm, ami miatt nem értem rá befejezni ezt a művet.

A zeneszerzőszakos hallgató zeneművet visz a felvételire, ahogy egy zongorista zongoraműveket?

Igen, hiszen előtte már van a 3 év BA-képzés, és oda is vinni kell saját darabot. Sőt, ha valaki szakközépiskolába jelentkezik, már ott is kérnek saját szerzeményt. Úgy gondoltam, hogy ez a művem megfelel mint vokális darab, hiszen van benne bariton énekes szólista és kórus is, megfelelő lesz a felvételire. A Müpa pályázatára viszont nem felelt meg a vokálszimfonikus kategóriában, mert 14-15 perces volt, a kiírás szerint pedig min. 20 perces, maximum 70 perces művel lehetett pályázni. Tehát hiányzott legalább 5 perc. Új darabot nem is lett volna időm írni a rendelkezésre álló fél év alatt, így kézenfekvő volt, hogy ezzel a darabbal dolgozzak tovább.

Hogyan fogtál hozzá az átíráshoz?

Elkezdtem úgy gyúrni az eddig megírtakat, hogy egy picit szellősebb legyen a szerkezete, de megmaradjon az intenzitása és a feszessége. Azt gondolom, hogy jót tett neki! Bár azt is gondolom, ha most kezdenék neki, már másképp írnám meg a darabot, ha nem is szerkezetében, de zeneesztétika szempontjából mindenképp.

Igen? Miért? Milyet?

Az eredeti darabot 2007-2008-ban kezdtem írni, ezért problémát is okozott, hogy úgy bővítsem ki 4-5 perccel 2020-ban, hogy zeneileg ne essen szét, ne legyen eklektikus. Akkortájt ‒ pl. a Rapszódia klarinétra és kamarazenekarra című művem is, amit Szepesi Bencének, a BDZ klarinét szólamvezetőjének írtam ‒ a zenéim középkelet-európai, népzenei alapú, crossover-szerűek voltak: még nem jazz, de már nem klasszikus zenék. A kettő közti mezsgyén mozogtak. Ez a fajta zeneszerzői technika nem illett a Berzsenyi vershez. Számomra a szöveg – attól függetlenül, hogy mondanivalójában ma is aktuális – sugároz egyfajta archaikusságot. Ezen az vonalon indultam el 2007-ben, amikor elkezdtem írni a darabot. 2020-ban amikor hozzáírtam a 4-5 percet és befejeztem a kantátát, akkor számomra az volt a legnehezebb, hogy megmaradjon ebben a hangzásvilágban úgy, hogy közben jó pár éve már inkább a folyamatzene érdekel.

Megkérdezhetem, mi az a folyamatzene?

A folyamatzene motívumokból, hangzásokból építkezik, nem tematikus anyagokra. A hallgató nem hall témákat, amivel a szerző a darab folyamán dolgozik, hanem elindul a darab egy hangzó felülettel ami folyamatosan alakul, átalakul. Ugyanúgy vannak csúcspontok, fel van építve a dramaturgia, de másfajta elemekből építkezik. 2019-ben a Montreaux-i Stravinksy Auditoriumban bemutatott Kataklizmák című darabom is ilyen. A 3 kataklizma (Tsunami, Tornádó, Vulkán kitörés) természeti folyamatok, amik felépülnek. Tökéletes folyamatzene anyag!

Szentpáli Roland, Forrás: fidelio.hu

Nehéz lehet egy adott időpontban már befejezett műhöz, hozzáírni egy más alkotói korszakban, noha ez általános a zeneszerzői életművekben: a legnagyobbak is átdolgozták, javították műveiket, akár évekkel a megjelenés után is. A kortársak pedig, akik a próbafolyamat során jelen vannak, még könnyebben javíthatnak, átírhatnak.

Igen, abszolút így van. Így volt ez már Brahms, Bach korában is; változtattak a darabjaikon, akár zenei, akár formai, de hangszerelési okok miatt. Abban a korban ők is kortárs zenét írtak, jelen voltak a bemutatóikon és még utána is változtathattak. A legnehezebb nekem az volt, hogy 2007-ben még épphogy 30 éves voltam, míg 2020-ban már 43, ami hosszú idő. Ennyi idő alatt az ember rengeteget változik. Gondoljunk csak bele, hogy 30 évesen mi érdekelt minket, mit gondoltunk a világról és hogy aztán 43 évesen?! Ez szerzőként is számottevő, rengeteget fejlődik, változik, az ember ízlése, gondolkodása.

A Berzsenyi vers megzenésítéskor a pótlás hogyan történt?

Ami ténylegesen új zene, az talán másfél percnyi. A maradék három és fél percet másként sikerült hozzákomponálnom a darabhoz. A Berzsenyi szöveg önmagában is nagyon erős: megmondó, sorsszembesítő, szemkinyitó, ezért azt találtam ki, hogy egyáltalán nem tenne rosszat a műnek, ha ezt a szöveget egy narrátor elmondaná, az adott zenei egység előtt. Persze, ez nem ilyen egyszerű, hogy valaki elverseli Berzsenyit, aztán a zenekar eljátssza. A szöveg bele van komponálva a darabba, ki van találva mikor mi szóljon a szöveg alatt.

Akkor tehát van zenekarunk, énekkarunk, bariton szólistánk ‒ és narrátorunk…

…és van egy kürt szólistánk, és (mivel a zenekari hangszerelésemben nincs kürt) három „külső” kürtszólam van, akik majd a közönség között lesznek elhelyezve, elszórtan. Ennek is van oka. Kihagytam a versből a történelmi példázatokat, mert azt gondoltam, hogy a zene szempontjából nem releváns. Ha valaki azt mondja, hogy „ez itt a baj”, az már szerintem elég, nem kell alátámasztania történelmi példákkal…legalább is számomra zeneileg ez nem volt fontos.

Akkor bizonyára elhangzik majd a „Mi a magyar most?” költői kérdés is.

Igen, természetesen.

Berzsenyi Dániel, Forrás: cultura.hu

A kürtök elhelyezése igazán szerves egységet képez akkor e műben: nem egyszerűen arról van szó, hogy pl. az oldalerkélyre fel lehet tenni az érdekesség kedvéért zenészeket. Itt funkciója van, hisz valaha így, szájról szájra vagy harangszóval, fénnyel szállt a hír, vártól várig, templomtól templomig.

Az úgynevezett „színpadi zenének” van előzménye a zenetörténelemben. Pl. Mahlernél van postakürt, Berlioznál van angolkürt, de általában a színpad mögött, rejtve, láthatatlanul, hogy visszhangszerű hatást keltsen, de mindig szinkronizáltan a zenekarral együtt szólal meg, vagy a zenekartól függetlenül egyedül. Én teljesen más hatást akartam elérni: több kürtös lesz, akik egymástól függetlenül, szinkronizálatlanul fogják játszani ugyanazt, mint a szólókürtös. A közönség között elhelyezett három kürtszólam ‒ azért mondok három kürtszólamot, mert adott esetben lehet hat vagy akár kilenc kürtös is, de a három szólam már adott ‒ pedig azért fontos, mert a versnek olyan erős mondanivalója van, hogy szívem szerint szétkürtölném azt az egész országban, az ország összes szegletében! Ezért írtam egy kürtkadenciát, nem négykürtös kadenciát: a szóló kürtös elkezdi a kadenciát a színpad közepén, s a többiek, tetszőlegesen, rendezetlenül elkezdik ugyanazt a kadenciát játszani a terem sarkaiban. Mint az életben: a hírt egyik hírvivő ilyen, a másik hírvivő olyan tempóban, más-más időpontban kezdve, másként mondja, de ugyanazt mondja! A kantáta elején kürtök felhívják a figyelmet minden sarokban, minden szegletben, majd elhangzik a narráció, majd a kürtök szó szerint szétkürtölik mindenhol.

A sok kürt mellett, gondolom, nagyzenekar fog megszólalni.

Igen, ez egy nagyzenekari mű, mely mellett vegyeskar, tehát férfi és nőikar fog megszólalni, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a Nyíregyházi Cantemus Kórus tolmácsolásában.

Még térjünk vissza a vers kihagyott részeihez. Ha nem is énekhangon, de a narrátor hangján miért nem halljuk a teljes verset? [Itt a kedves Olvasónak elárulom, hogy a verset, amit kinyomtattam, hosszan nézegetjük, elemezzük. Mikor felé akarom fordítani, hogy ő lássa jól, szabadkozik, hogy nem kell, tud fejjel lefelé is olvasni…]

Nem akartam történelmi példázatokkal zeneileg foglalkozni. A darab mondanivalójának szempontjából számomra zeneileg és formailag sem volt indokolt. Berzsenyi elmondja a darabban mi a baj, nekem ez a fontos. Majd mond rá több történelmi példát, melyik néppel, mi hogy történt. Ez nekem zeneileg nem volt fontos.

De visszatérnék még a szövegértéshez és a vers ritmusához. Berzsenyi A magyarokhoz (II.) c. versét, a Forr a világ bús tengere, ó magyar! kezdetűt, Kodály is megzenésítette. Sokat hallgattam, és bizony sokszor nem értettem az énekelt szöveget. Ezért is gondoltam, hogy ha nekem gondom van a megértéssel, akkor másnak is lehet, ezért alkalmaztam narrációt. A vers ritmusa igen erőteljes lüktetésű, könnyen ritmizálható, de nem akartam dalszerű, énekelt anyagot írni, vagy dallamos lenni, igyekeztem tartani a szöveg ritmusát és tempóját is, hogy szövegszerű és ne „bel canto”-s legyen. Volt olyan költő, mint pl. József Attila, akinek az általam való megzenésítése nem dal lett, hanem hangszeres darab. Számomra a legnagyobb feladat énekelt magyar szövegnél az, hogy amikor énekelünk, akkor szétesik a szöveg eredeti tempója. A zenében időhöz kell kötni a ritmust, ezért a beszédet a természetes ritmusától fosztjuk meg az éneklés miatt. (Egy a vagy egy á hang a zenében tarthat 1 másodpercig is meg 4 másodpercig is.) Ahogy pl. Latinovits elmondja József Attila Ódáját, azt szerintem nem lehet jól megírni énekelt zenében. Másfajta idők lépnek működésbe.

A narráció mindenképpen segíti a mű megértését, megkedvelését, különösen, ha modern hangzású művet hallunk majd, nem „fütyörészhető”, Verdis dallamokat…

Hát, nem olyat fogunk hallani… Nem lesz könnyen befogadható a zene sem, de Berzsenyi költeménye sem az. Súlyos szavakhoz sújtó zene társult.

Sikergyanúsnak gondolom a művet a hallottak alapján: érthető, világos szerkezetű, változatos hangzású, sokféle eszközt felsorakoztató zenemű lesz, amelyben érthetően, gyönyörű nyelvezettel szól a régi szöveg a ma emberéhez. Hollerung Gábor most is mondhatja majd a kedves közönségnek, hogy hallgassák nyugodtan a zenét, mert szép lesz?

Szép? Ehhez a jelzőhöz muszáj idetennem pár gondolatot. Nem minden szép a világunkban. Egy villamossín pl. nem az a legtöbbünk számára. Nincs benne az első ezer dologban, amit szépnek tartunk. Akkor, amikor Berzsenyi a fejünkre olvassa, hogy mit csinálunk rosszul, hogy őt mi aggasztja, akkor az belső feszültséget kelt. Ez a feszültség disszonancia, ami a zenében is disszonanciaként jelenik meg. Tehát nem várhatunk egy megszokott, vidám vagy szomorú hangzást és nem is lehet mindent kifejezni dúr vagy moll akkordokkal. Az egész zenetörténelem, harmóniai vonatkozásban – kis túlzással élve – arról szólt, hogy a szeptim hang (ami a disszonanciát okozza, ami után akár jöhet egy oldás is) hogyan változzon. Wagner Trisztán és Izolda előjátékában a szeptim szeptimre old, ami megint csak disszonancia. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy miért kell „csúnya” zenét írni, vagy miért kell „csúnya” képet festeni, vagy „érthetetlen” (pl. szimbólumokkal tűzdelt) verset írni. A megfelelő időben, megfelelő feszültséget kelteni tudni kell ahhoz, hogy hatást tudjunk gyakorolni. Fontos, hogy indokolt legyen a disszonancia és ne öncélú. Mondják, hogy a közönség szórakozni, kikapcsolódni jár a koncertterembe, de az nem azt jelenti, hogy relakszációs zenét akar hallgatni. Alkotó és előadóművészként is azt gondolom, hogy a közönség feltöltődni jár koncertekre, és ebben benne van az is, hogy úgy megy haza, hogy letaglózta a zene, vagy felemelte, vagy elgondolkodtatta. A tartalom a fontos, az esztétika már ízlés kérdése. Hagyni kell a közönséget, meg tud majd birkózni a hallottakkal.

A cikk folytatásáért kattints a BDZ weboldalásra!