Liszt Ferencet, a 19. század legjelentősebb magyar zeneszerzőjét és a csodagyerekként induló, világhírű zongoristát az is ismeri, aki nem kifejezetten jártas a zenetörténetben. Ám Lisztet vétek lenne pusztán e két attribútum alapján beskatulyázni, hiszen számtalan más arca is volt: karmester, nagy vonzáskörű pedagógus, merész újító és zenei író. Minisorozatunk a fesztivál névadójának olyan oldalait mutatja be, amelyekről tán még nem is hallottál!

Liszt zongorajátékától szó szerint elaléltak a rajongók, Theodor Hosemann, 1842

A rocksztár kifejezés hallatán legtöbbünknek nem Liszt neve ugrik be elsőre, pedig a zenetörténészi közmegegyezés szerint a Beatles megjelenésééig senkit nem övezett olyan euforikus rajongói kultusz, mint őt, így joggal nevezhetjük Liszt Ferencet kora rocksztárjának.

Liszt közel egy évtizeden át, 1847-ig szinte folyamatosan úton volt. Dublintól Szentpétervárig, Lisszabontól Konstantinápolyig számolatlanul adta zongorakoncertjeit, és hamar kiugró népszerűségre tett szert a zenerajongó közönség – főként a hölgyek – körében. Ebben nemcsak kiemelkedő tehetségének, de kétségkívül vonzó megjelenésének és a maga által kitalált imidzsnek is óriási szerepe volt: a fiatal Liszt nem fogta vissza magát a színpadon, lazán cigarettázott, hosszúra növesztett haját nagy átéléssel rázta, drámai játékstílusát pedig sokszor a hangszere is megszenvedte. Rajongói az elszakadt zongorahúrokból ékszert készítettek, kesztyűjéért, zsebkendőjéért, de még eldobott szivarcsikkjeiért is kisebb közelharc folyt a hölgyek közt, akik az értékes zsákmányt a ruhájukba varratták.

A 28 esztendős Liszt Ferenc Henri Lehmann 1839-es portréján

A koncert után a rajongók mindent megtettek, hogy a lehető legközelebb férkőzzenek idoljukhoz, hogy lenyisszanthassanak egy tincset a hajából, amelyet később medálba zárt nyakláncon hordtak, a kávéscsészéje alján maradt zaccot üvegfiolába zárták, és akárcsak a mai fiatalok a kedvenc zenekaruk kitűzőjét, arcképével díszített brossokat és kámeákat viseltek a ruhájukon.  A rajongás odáig fajult, hogy egy ponton Liszt élete is veszélyben forgott. Történt ugyanis, hogy egykori tanítványa, bizonyos Olga Janina heves érzelmektől fűtve megjelent Liszt Nádor utcai lakásán, és viszonzatlan szerelmére hivatkozva hisztérikus jelenetek közepette pisztollyal tört Liszt életére, majd megkísérelte – vagy csak megjátszotta – megmérgezni magát.

Eksztatikus játékának sokszor a hangszer látta kárát, Forrás: De Agosttini/Getty Images

Személyét olyan rajongás és kultusz övezte, hogy a nagy német költő, Heinrich Heine – nem kevés malíciával – a Liszt iránti őrült lelkesedést „Lisztomániának” nevezte el. Egy 1844. április 25-én megjelent glosszában a párizsi koncertszezonról beszámolva így írt: „Amikor a Németországban, főként Berlinben történt ájulásokról először hallottam, szánakozva vontam vállat. [...] Azt hittem, hogy csupán öncélú felhajtás volt az egész. Imigyen magyaráztam ezt a Lisztomániát, és a Rajnán túli politikai elnyomás egyik tüneteként tekintettem rá. Tévedtem, noha erre egészen a múlt hétig nem jöttem rá, amikor is Liszt első koncertjét adta az olasz operaházban. Köze sem volt a németes szentimentalizmushoz a közönségnek, ami elé Liszt egymaga, vagyis inkább ő és géniusza kiállt. És mégis, valósággal megbabonázta őket, ahogy megjelent. És micsoda féktelen tapsvihar köszöntötte! Micsoda ováció! Valóságos őrület, amire eddig nem volt példa az izgalmak évkönyveiben!”

A mánia kifejezést egyébként akkoriban még inkább súlyos elmekórtani esetek leírására használták, mintsem a túlzott rajongás definíciójára. Ennek következtében tehát az sem meglepő, hogy a Lisztomániát többen is ragályos kórnak tekintették, és terjedésének megakadályozására több javaslatot is tettek.